Kapcsoljunk proaktív üzemmódba!

„Muszáj felkelnem”, „ez lehetetlen”, „velem mindig valami rossz történik”, „nem vagyok képes rá”, „bárcsak empatikusabb lenne a főnököm”, „ha a szüleim taníttattak volna angolul”: mondatok, amelyek egészen gyakran hagyják el a szánkat. Hogy mi a közös bennük? Egytől egyig a reaktív nyelvhasználat kategóriájába sorolhatók. A sokatmondó fogalom Dr. Steven R. Covey-tól származik, éppúgy, ahogy az eredményesség hét szokásais. Hogy miért veszélyes a reaktív fogalmazás, és hogyan változtathatunk rajta, arra Szilágyi Judit, a FranklinCovey tanácsadója adja meg az elgondolkodtató válaszokat.

Anyanyelvünk csapdái

A magyar nyelv kétségtelenül fantasztikus: szinonimáival, változatos fordulataival olyan árnyaltságot hordoz magában, amelyre kevés nyelv képes. Azonban van az éremnek egy másik, kevésbé pozitív oldala is, mégpedig az a tény, hogy anyanyelvünk tradicionálisan némileg negatív, szinte drámai. „Tele vagyunk, tagadásokkal és tiltásokkal. A dupla tagadás a legjobb példája annak, hogyan fejezünk ki valami jó dolgot csupa negatív töltetű szóval, gondoljuk csak a ’nincs semmi baj’ összetételre, vagy az olyan kérdésekre, mint a ’nem kérsz egy kávét?’”. – világít rá Szilágyi Judit.

Ha felidézzük Himnuszunk sorait, egyértelműen visszaköszön az a zsigereinkben kódolt panaszkodó attitűd, ami az egész kultúránkat, sőt a teljes kelet-európai kultúrát áthatja. „Szinte mindegy, kivel beszélgetünk, leggyakrabban arról szól a mondandónk, hogy mi nem sikerült a munkánkban, mi volt rossz a napunkban, vagy éppen mit nem szeretnénk, hogy bekövetkezzen az életünkben” – figyelmeztet a szakember.

Elkerülhetetlen következmények

Az, hogy miről, és hogyan beszélünk, sokkal nagyobb erővel bír életünkre, mint azt elsőre gondolnánk. „A reaktív nyelvhasználattal a legnagyobb probléma, amit a modern kutatások már egyöntetűen igazolnak, hogy minden egyes negatív kifejezésünkkel stresszhormonokat „fecskendezünk” az agyunkba” – osztja meg interjúalanyunk.

És folytatja: „Szakemberek arra is rámutattak, hogy a szavaink által paradigmáink is erősödnek, vagyis, ha azt hajtogatjuk, hogy nem vagyunk képesek valamire, az a helyzettel kapcsolatos gondolkodásunkat, mi több a cselekedeteinket is determinálja. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy minél több negatív töltetű, reaktív mondatot kommunikálunk, annál lejjebb húzzuk magunkat az általunk teremtette spirálban, míg végül önbeteljesítő jóslatként válnak valóra a szavaink, különféle kudarcok, sikertelenségek formájában.”

Ki a felelős?

Amikor tehetetlennek érezzük magunkat, az tehát azonnal tükröződik a szavainkon, ami aztán visszahat a gondolatatinkra és a tetteinkre, vagyis az ördögi kör már be is zárult. „Amikor reaktív üzemmódban működünk, és feltételes módokkal, tagadásokkal, muszáj típusú kifejezésekkel tűzdeljük tele a mondandónkat, azt fejezzük ki környezetünk felé, hogy az adott élethelyzet áldozatai vagyunk, legyen az egy váratlan munkahelyi probléma, elbocsátás, vagy bármilyen nehézség, ami az életünkben történik” – hívja fel a figyelmet a leglényegesebb pontra Judit.

A korábban már emlegetett panaszkodás, siránkozás és mások hibáztatása is tipikus reakciónak számít a nehéz szituációkban, azonban egyben biztosak lehetünk: ez a stratégia nem vezet sehova! „Arra, hogy milyen életesemények történnek velünk, más szóval milyen ingerek érnek minket, kevés hatásunk van, az ezekre adott válaszok viszont már a befolyásolási körünkbe tartoznak. Vitorlás példával élve azt mondhatnánk, hogy azt nem mi határozzuk meg, hogy egy adott napon mekkora a szél és az merről fúj, de arról már mi döntünk, hogy kimegyünk-e vitorlázni és hogy merre irányítjuk a hajónkat. Ha pedig hirtelen vihar kerekedne, hiábavaló lenne az égieket szidnunk, azonban tehetnénk azért, hogy megoldjuk a váratlan helyzetet és biztonságban partot érjünk” – fejti ki a szakember.

Áldozati szerep helyett vegyük kezünkbe az irányítást: tudatosítsuk magunkban, hogy mindig minden helyzetben szabadon dönthetünk és mi vagyunk a felelősek a döntéseinkért. Mindezt fejezzük ki a szavaink szintjén is – így jutunk el a proaktív nyelvhasználathoz. „Amikor legközelebb azt mondjuk, hogy el kell mennünk futni, álljunk meg egy pillanatra. Ha ugyanis belegondolnunk, kiderül, hogy semmilyen kényszerítő erő nem hat ránk a testmozgást illetően, hiszen valószínűleg senki nem tart esténként pisztolyt a fejünkhöz, hogy azonnal ugorjunk az edzőcipőnkbe. Sokkal inkább arról van szó, hogy valamikor úgy döntöttünk, egészségesen szeretnénk élni, aminek a rendszeres sport is része, vagyis nem muszájból megyünk el futni, hanem azért, mert ez a mi elhatározásunk” – mutat rá Judit, és adódik is a kérdés: ugye egészen más érzés a saját döntéseinkről beszélnünk, mint a rajtunk kívül álló körülményekről?

Az a jó…

Hogy reaktív vagy proaktív üzemmódban működünk-e, az a szakember szerint nagyban determinálja, hogy épp mire is fókuszáltatjuk az agyunkat. „Ahogy a ’kell’ típusú mondatokat helyettesíthetjük ’úgy döntöttem’ kezdetűekre, úgy hasonló cserét eszközölhetünk az egészen triviálisan hangzó, és éppen ezért nagyon gyakran használt ’az a baj’ frázisunkkal is. Mert mi is történik, amikor kimondjuk? Az agyunkat, mint egy szuperszámítógépet azonnal problémakereső, negatív módba kapcsoljuk, vagyis arra ösztönözzük, hogy tárja fel az éppen aktuális problémákat, nehézségeket és főleg akadályokat – amit meg is tesz, ráadásul pillanatokon belül.”

A vázolt mechanizmus valószínűleg mindannyiunk előtt ismert, hiszen még ha tudattalanul működik is, soha nem marad negatív eredmény nélkül. A jó hír viszont, hogy az agyunk éppen ugyanígy képes észlelni az adott helyzetben rejlő pozitívumokat is, kizárólag rajtunk múlik, mire is programozzuk a mondandónkkal. „Legközelebb, amikor azon kapjuk magunkat, hogy megint ’az a baj’ kifejezéssel kezdenénk a mondatunkat, kezdjük tudatosan ’ebben az a jó’-val! Ha lassan és mosolyogva tesszük ezt, és hagyunk pár másodpercet az elménknek, garantáltan meg fogja találni a helyzetben rejlő pozitívumokat. Ez elsőre talán meglepőnek hangzik, azonban a hatás nem marad el, sőt, ha eleget próbálgatjuk, hosszútávon akár az agyunk szerkezetében is jótékony változást idézhetünk elő” – részletezi Judit.

Lényeges összefüggések

A nyelvhasználat az egyik legmélyebben gyökerező szokásunk, ezért ennek átírása sok energiabefektetést és még több tudatosságot kíván. „Kétségtelen, hogy a nyelvhasználat csupán a jéghegy csúcsa, a tartós változáshoz lejjebb kell ásnunk a kiindulópontokért! Lényeges, hogy amolyan nulladik lépésként képesek legyünk elfogadni az elkerülhetetlen negatív életeseményeket, mint például egy elbocsátást, még akkor is, ha szerettük a munkánkat. Ez a kulcs ahhoz, hogy aztán egy gyászfolyamat után önsajnálat helyett meglássuk a váratlan szituációban rejlő lehetőségeket, és azt, hogy rajtunk múlik, elindulunk-e azok felé” – vallja interjúalanyunk.

Természetesen lehetetlen minden nehézséget izgalmas kihívásként megélni, a megoldásközpontú gondolkodás és a növekedési szemlélet, vagyis a growth mindset azonban nagy segítségünkre lehet abban, hogy minél könnyebben, gyorsabban kimásszunk a slamasztikából. Pontosan ezek azok az adottságok, amelyeket a munkáltatók is keresnek: senki sem akar panaszládákkal és áldozatokkal együtt dolgozni, olyanokkal azonban, akik hisznek magunkban, a képességeinkben, annál inkább! Figyeljünk tehát arra, hogyan is beszélünk önmagunkról, a múltunkról és a jövőnkről az állásinterjún, mert akár reaktív, akár proaktív nyelvezetet használunk, az bizony hatással lesz a beszélgetőpartnerünkre, vagy így, vagy úgy.

Ha pedig még csak keressük a terveinknek megfelelő állást, ide kattintva válogathatunk a legfrissebb hirdetések között. Legyünk aktívak, frissítsük önéletrajzunkat és töltsük fel ide, hogy a munkáltatók is ránk találhassanak. Maradjunk naprakészek, kérjünk hírlevelet és Facebook értesítést,  így biztosan nem maradunk le egyetlen lehetőségről sem.

Készítette: Istók Nikoletta

A Profession.hu Facebook oldala

A Profession.hu Instagram oldala

Címkék: álláskeresés, állásinterjú, nyelvhasználat, proaktivitás, fejlődés