Egy baleset, amely a hivatáshoz vezet

Erdélyi Nikolett 2015 szeptemberében szenvedett súlyos motorbalesetet, ami egyik napról a másikra gyökeresen megváltoztatta az életét: letisztultak benne valódi prioritásai és aktív önismereti tanulásba kezdett, ami elvezette őt segítő és kiteljesedést hozó hivatásához. Ma elengedés specialistaként és life coachként dolgozik, valamint a TraumaAmbulancia Egyesület önkéntese – hogy hogyan jutott el ideáig, mivel foglalkozott a tragédia előtt, és hogyan volt képes a javára fordítani ezt a súlyos életeseményt, arról mesélt nekünk.

P: Kezdjük a baleseted előtti időszakkal, a munkáddal, a terveiddel: milyen pályára készültél és aztán hol kezdted el építeni a karriered?

Nikolett: Gyerekként egyáltalán nem tudtam, mihez szeretnék magammal kezdeni, de abban biztos voltam, hogy sokkal több is lehetséges számomra, mint amit az objektív körülményeim előrevetítenek, az eszközeim azonban akkor még hiányoztak a megvalósításhoz. 25-26 éves korom óta próbálgattam magam különböző területeken, például vezettem gasztro blogot, éltem Rómában, fotóztam, és bár sikeresek voltak a projektjeim, egy ponton mégis abbahagytam azokat. Aztán szembejött velem egy hirdetés egy fodrászképzésről, ami nagyon megtetszett, és bele is vágtam. Vonzott a szakma adta szabadság, az emberek társasága és a kreativitás, így a képzés elvégzése után meg is nyitottam a saját szalonomat.

P: Igazán szerencsés egymásratalálás volt ez!

Nikolett: Igen, annál is inkább, mert 2012 és 2015 között minden megtörtént velem, ami egy fodrász álma: volt, hogy tízen dolgoztunk egyszerre az üzletemben, emellett tanítottam a fodrásziskolában, és az olasztudásomnak köszönhetően az általam használt olasz hajfestékmárka nagykövete is lettem, illetve szalontrénerként is tevékenykedtem.

P: Aztán jött a baleset. Mi történt azon a szeptemberi napon és mi következett az ébredésed után?

Nikolett: Nagyon súlyos motorbalesetet szenvedtem, elsodort, majd cserben hagyott egy autós. A bal lábamban térd alatt gyakorlatilag minden csont összetört, a nyílt seb elfertőződött, ezért aznap, sőt még napokig az amputáció lehetősége lebegett felettem, végül rengeteg szerencsés faktornak, valamint a lelkiismeretes és profi ellátásnak köszönhetően sikerült megmenteni a lábamat. Közben nemcsak körülöttem, bennem is zajlottak az események, az életemmel kapcsolatban ugyanis sok részlet csak a baleset után állt össze bennem: amikor a baleset másnapján anyukám a kezembe nyomta a telefont, hogy hívjam fel a vendégeimet, már egyértelmű volt számomra, hogy az egész nem érdekel többé, és nem leszek már fodrász. Azonnal tudtam, hogy sem én, sem az életem nem lesz már ugyanaz, mint egy nappal korábban.

P: Nagyon súlyos felismerések ezek. A baleseten kívül másnak is köze volt hozzá?

Nikolett: Számomra ennek az egésznek a legnagyobb tanulsága, hogy nem kell katasztrófákat teremtenünk ahhoz, hogy bármire nemet merjünk mondani, hogy igenis változtathatunk, függetlenül attól, hogy jól mennek-e a dolgaink, vagyis pusztán azért, mert már másra vágyunk. Én nagyon szeretem a változást, inspirálnak, hajtanak az újdonságok, de mivel a környezetem folyamatosan méltatta a fodrász szakmában elért sikereimet, nem éreztem feljogosítva magam ahhoz, hogy kilépjek belőle. Pedig a baleset előtt már gyakorlatilag éjjel-nappal dolgoztam, és bár ennek a világnak bizonyos elemeit a mai napig imádok, jelenleg is tanítok, de mégsem tudtam azzal azonosulni, ha valaki fodrászként aposztrofált, mi több, erős ellenállást váltott ki belőlem – ma már tudom, hogy azért, mert egy ideje már nem akartam fodrász lenni.

P: Hogyan telt a balesetedet követő első időszak, mindennek tudatában?

Nikolett: Az első otthon töltött hét még egy fontos felismerést hozott. Megtaláltam egy régi füzetemet, amelyben korábban arról írtam, milyennek szeretném az életemet: időre vágytam a legjobban, amit magamra, utazásra, sportra fordíthatok – ezt kaptam meg akkor, még ha nem is pont ilyen formában kértem, de így került a helyére bennem, valójában miért is történt ez a baleset. Majd ahogy listázni kezdtem, mire is szeretném fordítani a most megnyert időt, arra is rádöbbentem, hogy az élet, amit korábban éltem, köszönőviszonyban sem volt azzal, amit élni akartam. A változtatás lehetőség tehát adott volt, mivel tudtam, hogy sok hónapig otthon kell feküdnöm, ezért felállítottam magamnak egy napirendet, minden nap hatkor keltem, angolul tanultam, rengeteget olvastam, utazó blogokon keresztül bejártam a világot – életem legizgalmasabb időszaka volt ez.

P: A jelenlegi hivatásod felé is ekkor indultál el?

Nikolett: Igen, online majd később offline is végeztem el tanfolyamokat, így kerültem kapcsolatba két olyan amerikai módszerrel, amelyek kérdéseikkel segítettek rátalálnom a saját igazságaimra. Ma már ezen módszerek facilitátora vagyok, de life coachként számos eszközzel segítem a hozzám fordulókat abban, hogy maguk mögött hagyják korlátozó gondolataikat, és a változás útjára lépve megtapasztalják a saját magukból táplálkozó szárnyalást.

P: Eközben a sérült lábad rehabilitációja is zajlott.

Nikolett: Ez egy hosszú folyamat volt, ugyanis az első négy hónapban egyáltalán nem tudtam ráállni a lábamra – ekkor még nem is sejtettem, mi lesz ennek a végkimenetele. Nagyjából az ötödik hónapban kezdődhetett el a terápiám, és a nem túl pozitív előrejelzések ellenére ma már gond nélkül tudok járni, sőt senki nem veszi észre, hogy valaha ilyen súlyos sérülésem volt. A Baleseti Intézetben profi szakemberek vettek körül, akik egy pillanatra sem engedtek elszomorodni, mi több, nem is tekintettek rám betegként, a kezdetektől igazán aktívan zajlott a rehabilitációm, különösen azután, hogy az összes szükséges műtéten átestem. Az első másfél évben napi négy-öt órát töltöttem az intézetben, hetente négy-öt alkalommal.

P: Hogyan hatott rád mindez mentálisan?

Nikolett: Talán meglepőnek hangzik, de egyáltalán nem kételkedtem a testemben, egyszerűen tudtam, hogy rendben lesz, ahogy azt is, hogy szükségem van erre az időre, minden tekintetben. Ami miatt viszont aggódtam, az sokkal inkább a hétköznapi dolgokkal, a megélhetéssel, a jövőbeni életemmel volt kapcsolatos. Aztán szépen elkezdett minden megoldódni, ami számomra szintén nagy erejű tapasztalás volt.

P: Mikor kezdtél újra dolgozni?

Nikolett: Kilenc hónappal a baleset után – de ez sem a megszokott módon alakult. Az egyik tanfolyamon ugyanis megismerkedtem a kérésekben rejlő hatalmas potenciállal, és ennek megfelelően vezetni kezdtem egy füzetet az aktuális nagy vágyaimról. Ezekkel teljes összhangban néhány hét múlva felhívott a fodrásziskolám vezetője, aki épp oktatót keresett, a felajánlott lehetőség pedig épp nekem való volt. Eleinte persze nagyon elfáradtam, de ez a munka segített abban, hogy visszakerüljek a hétköznapok körforgásába. Azáltal pedig, hogy lett fix bevételem, újabb kapuk nyíltak meg számomra az önfejlesztésben, aztán eljött egy pont, amikor a mentorom, Palacskó András feltette a kérdést, miért nem lépek végre én is a segítő pályára. Ekkor kezdtek el összeérni a szálak, és jöttem rá, hogy amit én a legjobban szeretek, az mások motiválása, de persze még idő kellett, amíg ez a jelenlegi hivatásom formájában kikristályosodott bennem. Egy kisebb amerikai kitérő után idén januárban beleálltam a saját vállalkozásom építésébe – ma már angolul és magyarul is tartok workshopokat, tréningeket, meditációkat, illetve dolgozom egyéni ügyfelekkel is.

P: Igazi sikersztori a tiéd, hiszen mondhatjuk, hogy a baleset indított el a vágyott életed felé.

Nikolett: Igen, ráadásul mindez nem tudatos döntések sorozata, egyszerűen csak követem a belső energiámat, így a választásaimat is magamért hozom, és a legfontosabb számomra, hogy élvezzem ezt a különleges utazást. A testemmel is megváltozott a viszonyom: ma már semmit nem teszek, amit a testem nem akar – a jelzéseire mindenkinek oda kellene figyelnie, ugyanis egy hihetetlenül érzékeny rendszer, ami pontosan megmutatja, ha nem azon a vágányon haladunk, ami igazán jó nekünk.

Ahogy Nikolett fogalmaz, amint engedélyt adunk magunknak arra, hogy azt válasszuk, ami nekünk tényleg működik, az nem összeomlást, hanem valódi kivirágzást hoz az életünkbe. Vigyük magunkkal ezt a gondolatot, különösen akkor, ha épp egy nehéz időszakon megyünk keresztül, és ha ez aktuálisan az állásunk elvesztését jelenti, legyünk türelmesek magunkkal. Ha képesek vagyunk őszintén követni személyes prioritásainkat, az álomállásunkat is meg fogjuk találni, hamarabb, mint gondolnánk!

  Készítette: Istók Nikoletta

A Profession.hu Facebook oldala

A Profession.hu Instagram oldala

Címkék: munka, karrier, hivatás, baleset, változás